Restaurant Sakáltanya avagy ez olyan mint a vendéglátás (?)2 hozzászólás

 

Bakker, ez pont olyan (lehet) mint vendéglőt nyitni!

Ugye különös gondolat a természetfilmezésről??

Hozzáteszem, hogy ez reggel négykor a töksötét erdőben döcögve villant belém. Épp egy vaddisznó konda üget át a reflektorfényben – na, ezek is korán kelők.  Csakúgy, mint első remélt vendégeink, akiknek épp a menüt szállítjuk… de szigorúan odafent a kocsi tetejére hajítva duplán csomagolva. Így is forog a gyomrunk, rettentően bűzölög a cucc ugyanis, de mit tegyünk, ha ilyenek a kuncsaftjaink igényei.

Pár nappal ezelőtt kezdődött.  Jött a hír, sasok ücsörögnek egy kiszáradó tavacska körül. Lementünk lecsekkolni, hát megint előjött az érzés, ilyen nincs, ilyen egyszerűen nem lehet Magyarországon, talán a Serengeti-ben, az oké, de itt?? És igen, igen, mégis van!!

 

Kinéztük a helyet, úgy ítéltük meg, tuti lesz „Restaurant Sakáltanya” nevű spéci éttermünknek.  Berendezkedtünk, aztán elmentünk összedobni az étlapot… Mondanom sem kell, nem a Sparba.

Fő fogásként a több napos puffadt pontyot gondoltuk, mert az elég népszerű „ismert erdei körökben”. Sajnos a piacon ilyet érthetően nem árulnak, ehhez derékig gázolva kell bűzölgő tavak felszínéről összeszedni a több napos haltetemeket. Szerencsére azonban további elkészítést nem igényel viszont valami olyan elrettentően büdös, különösen nagy tételben, hogy az ember hamar kivágja a taccsot, ha véletlenül megcsapja a buké…

Desszertnek gondoltuk az élő tenyeres kárászt, abból egy vödörnyit szereztünk.

Szóval a hely – szerintünk - tuti: remek panoráma, csodás menü, előzékeny tulajok (ezek vagyunk mi). Jöhetnek a vendégek.  Reméljük, hamar híre megy, hogy megnyitottunk (titkon még egy Michelin csillagot is remélek…)

Bekókadok a lessátorba, még matt sötét van. Szabi elmegy napfelkeltét tájképezni, nem azért mintha ő nem forgatna itt, hanem ha a sasok nem látják, hallják, hogy aki jött az el is ment, akkor inkább távol maradnak. Ezért elpöfög Samuval, mókás terepjárónkkal.

Még egy óra van világosig, elbóbiskolok.  Egy szarvasbika ébreszt, ott bőg a gőzölgő mocsárban előttem, lenyűgöző.

Körbenézek. Hoppá, itt vannak a sasok! Körbeülnek hatan fenn az öreg tölgyeken. Lefelé skubiznak, hm…  valahogy én is így nézhetek ki amikor az étlapot méricskélem egy-egy új helyen.

Egy jégmadár érkezik, az apró halat kapdossa ki az egyre kisebb pocsolyából. Ez szemmel láthatóan annyira felcseszi az egyik sas agyát, hogy nem is bírja tovább, leugrik a fáról és elzavarja. Elég röhejes, a jégmadár sem tudja mire vélni, hogy ez most miért és hogy. Mindenesetre inkább arrább ül.

Közben réti sasunk szeme megakad a jó érzékkel a pocsolya közepére megterített vagy két kilós döglött pontyon. Látom rajta, gondolkodik, akkor ezt most hogyan is oldja meg.

Nagy ugrás, benne van a vízben. Egyik lábával megmarkolja a halat, hoppá, túl nagy, repülni nem tud vele.  Karmát belemélyesztve a hatalmas madár egy lábon ugrálva kivonszolja az iszapból a hatalmas halat.  Hinnye már, de jól néz ki, szinte a zihálását is hallom, itt úgy tíz méterre a lessátorban.

Aztán megriad valamitől. Tőlem…? Elcsesztem?? Meglátott??!! Elröppen, a hal ott marad.

Jajj, ne már…

Erre nyílik a nád és felbukkan a vendéglőnk névadója, egy sakál. Szép, kövér, nem is enni jött, csak mustrál. Basszus, talán tud egy jobb helyet?? Aztán térül-fordul, és visszaoson a nádba, már értem miért is nádifarkas a népi neve.

Aztán eldurvul a helyzet és iszonyú lakoma veszi kezdetét, csak úgy jönnek-mennek a kuncsaftok.

Még pár napig nyitva tartottunk, aztán bezárt a Sakáltanya.

Michelin csillagot persze nem kaptunk, de a vagy kétórányi anyag és a – remélem - számos elégedett és jóllakott vendég kárpótol.

Itt épp a menü hozzávalóit szerezzük be.

 

 

 

 

 

 


Ez jó érett.... csak a farka le ne váljon.

 

 

 

 

 

 

Az ilyen bűzös áru csakis a tetőn szállítható.

 

 

 

 

 

 

 

Lessátrazás, csak bekukkant egy vendég...?

 

 

 

 

 

 

 

Utóirat: már harmadik napja súrolom a kezem és még mindig érzem a döglött hal szagát… szerintem már csak az agyamban, mert lehetetlen, de akkor is.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://termeszetfilm.blog.hu/api/trackback/id/tr831359453

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mirko vosátka · http://vosatka.blog.hu 2009.09.16. 11:31:18

a sasos, meg sakálas képeket bezzeg nem raktad be :)) vagy az film lesz?

ha van kép, rakhatnál föl, mert életemben nem láttam még sakált természetes közegében.

Übüpapa 2009.10.04. 18:39:05

Aranysakál!!!!! És vannak sokan. Szeged környékén is. És a Szegedi Vadasparkban van szelíd, mert lüke emberek azt hitték a kölykökre, hogy elhagyott kutyik, és megsimogatták, elvitték.
Másrészt tessék olvasni a Dörmögő Dömötört, abban már hónapokkal előbb szerepeltek az aranysakálok, azaz toportyánok:)))))
Kiscsopi!