Ülök derékig a vízben, neoprén ruhában.

Előttem a hím harcsa, teljesen begőzölve. Egy nagyon érdekes viselkedést próbálunk lefilmezni, azt, ahogy a hím őrzi az általa „épített” fészket. A nőstény erre rakta le ikráit,a amelyeket a hím megtermékenyített. Aztán a "harcsa srác" itt őrködik még vagy 3-4 napot, míg az ivadékok ki nem kelnek.

lyenkor állítólag mindennek nekimegy – ezt persze pofátlan horgászok ki is használják. Nézem a keresőn át ezt a fantasztikus állatot majd hirtelen megráz az áram! (???)... vagy valami hasonló. A kisujjamnál.

Odanézek, vérzik, basszus a harcsa nekiment! A bőr lehorzsolva, semmiség az egész, de döbbenten nézek, mert egyszerűen nem láttam, hogy mikor kapott oda.

Persze megérdemeltem, mert mit pofátlankodok én ott, amikor ő csak a dolgát végzi??

 

Ez a példány úgy 8-10 kilós lehet… és hirtelen eszembe jut tíz évvel ezelőtt az a három harcsa, akiket a tiszai ciánszennyezés után mentettek ki és egy használaton kívül uszályban, mint medencében tartottak, amíg a szennyezés el nem múlt. Akkor a halászok azt mondták nem bántanak, így be is ugrottam a vízbe, a három harcsa pedig meg is indult nagy hullámokat kavarva az uszály túlsó feléből.

 

Tisztára, mint a Cápában.

 

No, erre a halászok gyanúsan lecsendesedtek…  

A három csodálatos bestia ott sertepertélt a víz alatti kis kamera előtt pár centire… És tíz évvel ezután ébredek rá, hogy azok a két méter körüli állatok nemhogy a kisujjam, de a kamerával együtt a fél karom simán benyelték volna.

 

Ezt a sztorit csak azért írtam meg, mert ha az ember természetfilmes óhatatlanul megkapja a bárgyú kérdést, hogy hú, voltál már veszélyben? A Vad Magyarország kapcsán is felmerült pár riporter részéről ez, a válaszom pedig meg is írtam egy posztban korábban már itt, hát kérem nekünk ez volt a legdurvább.

 

Hiába nincs jegesmedvénk, de még egy öreg pusztai oroszlánunk sem.