December első napja, és ez a hüllő még itt cammog. Szabolcs botlott belé, amikor elment pisilni a lábodi erdőben. Épp kifelé igyekezett (a teknős) egy erdei pocsolyából a nagy, lehalászott tavak felé. 

Már hónapok óta azon rimánkodtam, hogy mindenképp le kellene filmezni, ahogy egy mocsári teknős elvermeli magát télire. Végül is filmünkben ő „B” karakter, azaz nem főszereplő, de azért elég sokszor felbukkan.

Elsőre persze ez is annyira könnyen hangzott, mint az összes többi elképzelésünk, de aztán megint jöttek a triviális kérdések.

Hol is találunk teknőst késő ősszel? Meg egyébként is hol és mégis hogyan töltik a telet…?

A wikipedia szerint a parti fövenyben, Magyarország egyik legnagyobb tudású teknős szakértője szerint viszont a tófenékben, akár víz alatt.

Én neki hiszek. "Vesznek egy nagy lélegzetet, aztán tavaszig visszatartják" – hangzott a telefonban a kissé leegyszerűsített magyarázat. Persze ez ennél jóval bonyolultabb, de például az is a mederben áttelelést igazolja, hogy Somogyban a vidrák a jég alól kikapják az iszapban hibernálódott teknősöket. Ez egyébként meglehetősen szokatlan viselkedés a helyi vidráktól, máshonnét ugyanis ezt nemigen írták le.

Na szóval, mocsári teknős barátunkat vagy órákon át követtük, ahogy a megfelelő helyet kereste úgy kábé fél kilométer per órás sebességgel. Idő volt élességet állítani, bőven... Hiába, azért ha nem is fagyott, az öt fok azért megviselte a hidegvérű páncélost. 

Reméljük, épségben túléli a telet! 

Ezzel - hacsak nem lesz valami extra breaking news - a blog idénre bezár. A forgatásból mindazonáltal még majd' egy év hátra van és megpróbálunk a mostaninál jóval sűrűbben jelentkezni a magyar vadonból. Alig várjuk mit hoz a jövő év, hogy szerkeszti át a forgatókönyvünket természet megint, mint idén annyiszor.

Ezzel, teknősünk nevében is, mindenkinek Boldog Új Évet kívánunk! 

És különösen nagy-nagy köszönet rengeteg lelkes segítőnknek Belső-Somogytól a Felső-Tiszáig!! Nélkülük lehetetlen lett volna a megfelelő időben a megfelelő helyen lenni - ami a természetfilmezés alaptézise. 

És ahogy egykori főnökszerűségem mondta a Scandinature Films-nél: tartsátok sárosan a bakancsot - 2010-ben is!

Rajtunk nem fog múlni...

Hát, úgy tűnik senki nem moderálta az időjárást, legalábbis kilenc napja számunkra használhatatlan.

Habár...

Ez nem teljesen igaz. Tegnap nyílt egy rés. A felhők között, úgy értem. Szerintem a szarvasok is épp annyira várták, mint mi, ezért valami olyan műsort vágtak le egy dunai homokszigeten, amiről még nem is hallottunk, nemhogy filmen láttuk volna. Talán ezért megérte a több mint egy hét szívás esőben, szélben.

Szarvasaink, fiatal bikák és tehenek idei borjaikkal fogócskáztak úgy egy fél órát, mielőtt továbbálltak volna vacsorázni. Olyanok voltak mint valami kedves lökött óvodás csoport: ugrabugrálás, csipkelődés, szaladgálás, "apádüte nem ér".

Persze kilenc nap kudarc után érthetően kissé kishitűen érkeztünk a színre.

De jó is lenne, ha ott, ma este pár szarvas átkelne - ábránd, hód rágás mellett:

Aztán Janne, Finnországból frissen importált besegítő operatőrünk elhelyezkedett. Ez kissé megdobogtatta produceri szívemet.... és nem, nem a látószög nagyszerűsége, hanem a vízionált biztosítói ügyintézés kisszerűsége miatt...

Merthogy ki látott már uszadékfán Red kamerát?!

De bevált!!

Na, úgy egy fél perc az őszi jelenetekből talán megvan. Nem egy könnyű műfaj ez...

Mozgóképet, szokás szerint, hamarost posztolunk!

Emberek, nem tudná valaki kissé moderálni az időjárást???

Pont 29 fok volt a minap, most meg szétfagy a seggünk, alig 72 órára rá.

Ami nem lenne baj, de az állatok átmentek téli üzemmódba, egycsapásra.

Ami meg azt jelenti, hogy nem tudjuk most mi van. 

Pedig újfajta Ikea-stílusú lapra szerelhető lest tákoltunk, ki akartuk próbálni valami emlős állattal, még ez a brutál szél se lett volna baj, sőt, inkább segítség.

De az erdő tele van makk gyűjtőkkel. Valami elképesztő, minden tölgyfa alatt egy szélesebb család fél rokonsága gyűjtögeti a termést, még fokozottan védett területek szívében is. Tömegével.

Sakáljaink erre persze elhúztak. 

Mi is húznánk, de hova....?

Ennyi cuccal, van nálunk négy kamera meg a hozzávalók, nem könnyű csak úgy ugrabugrálni az országban.

Találtunk egy döglött darut, kiraktuk. De a sasokat nem érdekelte. Kuksolhattunk egy egész délutánt meg egy fél napot, csak szegénykém tollai lengedeztek drámaian a szélben a les előtt.

A fene a finnyás sas fajtájukat. Mindegy, harmicezer élő daru egy tóban azért kárpótolt.

Na, alvás, holnap egész nap les, megint. 

Éljen Balmazújváros!

Na, kedves mirko vosátka és akik hiányoltak némi mozgóképes anyagot, itt van akkor néhány alkonyati sakál felvétel, egyenesen nyersen a kamerából, megvágatlanul – sajnos jó hang nélkül volt kiírva a laptopomra, de a filmben persze hallani lehet majd a szürcsölést meg a vakkantást meg az osonkodást is... 

Azért szerintem szívmelengetően "vadonos", nem?

Ebből a csöppnyi lessátorból forgatta őket Szabolcs. Igen az, a zsombék alatt, bal oldalt. Jó sokat kuksolt benne, míg én egy másik lesben a fekete gólyákat filmeztem tőle pár száz méterre (az sem volt rossz, réti csíkra vadásztak vagy fél méteres vízben!)

Erről eszembe jutott, hogy basszus, írom ezt a blogot, nézik is a népek szépen, de közben egy mukk nincs arról, hogy mit, kinek és miért forgatunk!

Ez egy olyan természetfilm, amit Magyarországról csak ritkán nyílik alkalma magyar filmesnek készítenie, egészen egyszerűen azért, mert tömérdek pénzbe kerül - pedig a szarvasok és a gólyák nem is kapnak sztárgázsit.

Így talán nem is meglepő, hogy a film külföldi televíziók megrendelésére készül. Ők bíztak meg bennünket, hogy forgassunk egy nagy filmet kis országunkról. Sőt, igazából egy darabig úgy tűnt, hogy bár a fél világ látni fogja egy dunántúli réti sas pár és fészekaljuk kalandjait a Kárpát-medencében, de a magyar nézőkhöz ez a film nem fog eljutni...

Jó mi? Pedig hű de lelkes producerként sokat kilincseltem idehaza. De úgy tűnik van remény, egy hazai tévé a Duna TV, segít, valószínűleg ott is lesz látható a film.

...Igen, igen, tudjuk, hogy szerencsések vagyunk, hogy megcsinálhatjuk ezt a filmet, ráadásul két évünk van rá, de borzasztóan érezzük is a feladat súlyát.... sok film van uygan a hátunk mögött, de azért nem egyszer, főleg egy-egy durván kudarcos nap után, fel szokott bennünk merülni, vagyunk-e elég jók ehhez?? Nagy a felelősség, kábé tíz évente adatik egy ilyen lehetőség, legutóbb az ezredforduló tájékán forgatott az osztrák ORF egy nagy egyórás magyar témájú filmet a pusztáról. Az elég bika lett.

Persze az első nagy dilemma az volt, hogy egyáltalán miről szóljon a film?

Bármily kicsi területről is van szó, azért elég sokszínű. Mi legyen benne? A kiskunsági homokdűnék hogy férnek meg mondjuk a Bodrogköz mocsárvilágával vagy a zempléni rengeteggel…? Kellett egy koncepció, nem vitás.

Hát vessünk egy pillantást a térképre… Kárpát-medence.

Medence, víz.

Szóljon a film a hazai vizes élőhelyekről!

Húha, ez baromi minisztériumosan hangzik, de valójában gondoljunk bele, mennyi drámát (árvíz, kiszáradás...), és mennyi szépséget (Gemenc, Balaton, Tisza...) rejtenek ezek a helyek!

Ha sikerül két karizmatikus főszereplő, a rétis sas és a vidra szemével bemutatnunk ezt a világot akkor talán izgalmas filmet kapunk…  Ezért fájó szívvel kihagytunk néhány szívemhez igazán közel álló tájat, a Zemplént, a Börzsönyt, az Őrséget hogy néhányat említsek.

A feladat így is hatalmas és az ember próbál alázattal közelíteni a témához. A természet ugyanis pillanatok alatt kegyetlen tréfát tud a természetfilmessel űzni. Pedig olyan jól hangzik: a rétis sas és a vidra szemével  - de mégis hogyan? Ezt kellett kitalálni, ami az egyszerűbb feladat, nagyobb pedig megvalósítani, ami nem mindig sikerül, sőt...

Pedig mi aztán minden perverzióban benne vagyunk, ha kell rothadt halat cipelünk, harcsákkal éjszakázunk, ilyesmik. De mégis, olyan, de olyan könnyű elcsúszni…  

Erről szól majd a következő bejegyzés, a szarvasbőgés kapcsán...

Ja. Még valami. Nincs még magyar címe a filmnek!! Angolul  egyszerűen Wild Hungary, németül Wildes Ungarn, de magyarul picit érdekesen hagzik a Vad Magyarország…. bár kezdjük megszokni.  

Valakinek jobb ötlet?

Bakker, ez pont olyan (lehet) mint vendéglőt nyitni!

Ugye különös gondolat a természetfilmezésről??

Hozzáteszem, hogy ez reggel négykor a töksötét erdőben döcögve villant belém. Épp egy vaddisznó konda üget át a reflektorfényben – na, ezek is korán kelők.  Csakúgy, mint első remélt vendégeink, akiknek épp a menüt szállítjuk… de szigorúan odafent a kocsi tetejére hajítva duplán csomagolva. Így is forog a gyomrunk, rettentően bűzölög a cucc ugyanis, de mit tegyünk, ha ilyenek a kuncsaftjaink igényei.

Pár nappal ezelőtt kezdődött.  Jött a hír, sasok ücsörögnek egy kiszáradó tavacska körül. Lementünk lecsekkolni, hát megint előjött az érzés, ilyen nincs, ilyen egyszerűen nem lehet Magyarországon, talán a Serengeti-ben, az oké, de itt?? És igen, igen, mégis van!!

Kinéztük a helyet, úgy ítéltük meg, tuti lesz „Restaurant Sakáltanya” nevű spéci éttermünknek.  Berendezkedtünk, aztán elmentünk összedobni az étlapot… Mondanom sem kell, nem a Sparba.

Fő fogásként a több napos puffadt pontyot gondoltuk, mert az elég népszerű „ismert erdei körökben”. Sajnos a piacon ilyet érthetően nem árulnak, ehhez derékig gázolva kell bűzölgő tavak felszínéről összeszedni a több napos haltetemeket. Szerencsére azonban további elkészítést nem igényel viszont valami olyan elrettentően büdös, különösen nagy tételben, hogy az ember hamar kivágja a taccsot, ha véletlenül megcsapja a buké…

Desszertnek gondoltuk az élő tenyeres kárászt, abból egy vödörnyit szereztünk.

Szóval a hely – szerintünk - tuti: remek panoráma, csodás menü, előzékeny tulajok (ezek vagyunk mi). Jöhetnek a vendégek.  Reméljük, hamar híre megy, hogy megnyitottunk (titkon még egy Michelin csillagot is remélek…)

Bekókadok a lessátorba, még matt sötét van. Szabi elmegy napfelkeltét tájképezni, nem azért mintha ő nem forgatna itt, hanem ha a sasok nem látják, hallják, hogy aki jött az el is ment, akkor inkább távol maradnak. Ezért elpöfög Samuval, mókás terepjárónkkal.

Még egy óra van világosig, elbóbiskolok.  Egy szarvasbika ébreszt, ott bőg a gőzölgő mocsárban előttem, lenyűgöző.

Körbenézek. Hoppá, itt vannak a sasok! Körbeülnek hatan fenn az öreg tölgyeken. Lefelé skubiznak, hm…  valahogy én is így nézhetek ki amikor az étlapot méricskélem egy-egy új helyen.

Egy jégmadár érkezik, az apró halat kapdossa ki az egyre kisebb pocsolyából. Ez szemmel láthatóan annyira felcseszi az egyik sas agyát, hogy nem is bírja tovább, leugrik a fáról és elzavarja. Elég röhejes, a jégmadár sem tudja mire vélni, hogy ez most miért és hogy. Mindenesetre inkább arrább ül.

Közben réti sasunk szeme megakad a jó érzékkel a pocsolya közepére megterített vagy két kilós döglött pontyon. Látom rajta, gondolkodik, akkor ezt most hogyan is oldja meg.

Nagy ugrás, benne van a vízben. Egyik lábával megmarkolja a halat, hoppá, túl nagy, repülni nem tud vele.  Karmát belemélyesztve a hatalmas madár egy lábon ugrálva kivonszolja az iszapból a hatalmas halat.  Hinnye már, de jól néz ki, szinte a zihálását is hallom, itt úgy tíz méterre a lessátorban.

Aztán megriad valamitől. Tőlem…? Elcsesztem?? Meglátott??!! Elröppen, a hal ott marad.

Jajj, ne már…

Erre nyílik a nád és felbukkan a vendéglőnk névadója, egy sakál. Szép, kövér, nem is enni jött, csak mustrál. Basszus, talán tud egy jobb helyet?? Aztán térül-fordul, és visszaoson a nádba, már értem miért is nádifarkas a népi neve.

Aztán eldurvul a helyzet és iszonyú lakoma veszi kezdetét, csak úgy jönnek-mennek a kuncsaftok.

Még pár napig nyitva tartottunk, aztán bezárt a Sakáltanya.

Michelin csillagot persze nem kaptunk, de a vagy kétórányi anyag és a – remélem - számos elégedett és jóllakott vendég kárpótol.

Itt épp a menü hozzávalóit szerezzük be.

Ez jó érett.... csak a farka le ne váljon.

Az ilyen bűzös áru csakis a tetőn szállítható.

Lessátrazás, csak bekukkant egy vendég...?

Utóirat: már harmadik napja súrolom a kezem és még mindig érzem a döglött hal szagát… szerintem már csak az agyamban, mert lehetetlen, de akkor is.

Idén ő volt az öreg réti sas pár egyetlen fiókája.

A másik tojást valami baj érhette, így egyedül nőtt fel a hatalmas fészekben a vén tölgyfa tetején.

A kirepülés is elég sutára sikeredett, az első szárnycsapások után a földön végezte... De gyakran megesik ez „saséknál”. Baja nem lett, egy tini sas fiókának még a róka sem mer neki menni. Pár nap múlva pedig már együtt szárnyalt a szüleivel.

Most meg itt próbálkozik, először a kiskacsákat próbálja elkapni, de ezen még a sokat látott  cigányréce tojó is hápogva röhög vagyis röhögve hápog. Simán megússza az egész kacsa família.

A ifjonc sas így visszaröppen a száraz fára, anyja mellé. Szinte érteni lehet a megrovó testbeszédet...

Elküldi, azért legalább egy nyomorult halat illene fogni. Neki indul, a kárászok a felszínen kavarnak, hú de sokan vannak. Szinte megáll a levegőben, izé, nem tudom hogy kell. Végül is elég összetett feladat. Visszaül… de aztán egy hirtelen villanás.

A suta sas fióka vadásszá érett.

De mindez igazából nem számít...

Inkább az az izgalom a lényeg, amit most is érzek, ahogy itt ülök (ugyanabban a gumicsizmában, amelyet anno a kamcsatkai útra vettem!) kedves-öreg terepjárómban a somogyi mocsár szélén.

Ugyanaz az izgalom, mint tíz éve, Talan szigetén:

Meglesz-e a kép, amit megálmodtunk és amiért annyit dolgoztunk az elmúlt napokban…?

Na, megyek is, megnézem mit sikerült Szabinak pár száz méterre innen a lessátorból összehoznia, mialatt én ezeket a sorokat írtam.

ui. Tán ez egy évfordulós ajándék a sorstól?! Pikk-pakk összejött a kép! Posztolom nemsokára...!!!  

Ja, és itt egy írás az erről az első nagy forghatásról, annak aki kedveli az efajta útleírásokat. Még akkor, tíz éve íródott, nagy lelkesültségemben, amikor visszatértem Oroszországból:

Klikk ide! 

Amint az észlelhető a blog átmenetileg elhalkult, családi költözködés miatt.

A forgatás viszont egyáltalán nem, szenzációs dolgokat forgattunk a Felső-Tiszán a múlt héten, illetve most - talán mondanom sem kell - az árvíz is bőven szolgáltat drámai témákat.

Szabolcs ügyködik rajta és forgat ezerrel. Azt mondja elképesztő dolgok történnek. Alig várom, hogy lássam az anyagot!  

Amint hazaértem Magyarországra felrakunk pár videót.

Addig is üdv, a Mälaren-tó partjáról, északról!

Akkor egy éjféli bejegyzés, csak azért, hogy nehogy má' azt lehessen hinni hogy lehal a blog...

Épp csak a minapi gondolatom szeretném megosztani, miszerint akikre nagy hatással vannak a horrofilmek azok inkább ne legyenek természetfilmesek.

Gondoltam ezt egy kaján vigyort megeresztve önmagamnak egy teliholdas éjszakán, hajnali háromkor, derékig a ködös, kékes fényű mocsárban gázolva, vállamon a kamerával.

Amikor is a hátam mögött megzörrent a nád.